Üdv kedves barátaim és ismerőseim! Legalábbis úgy sejtem, hogy nagyjából belőletek áll az olvasóközönségem. Már csak miattatok is összeszedtem magam, bevackoltam a kanapéra, hogy a nyári szabadságok után újra rávessem magam a klaviatúrára. Meg hát megfogadtam magamban, hogy ebben a blog dologban kitartó leszek!
Túl vagyunk néhány forró hónapon. Ennek ellenére nem fürödtem a Balatonban, bár háromszor is voltam a szüleim telkén, Kéthelyen. Júliusban két hétvégén, amikor a levegő hőmérséklete 20 fok körülire csökkent, a víz lehűlt és még esett is. Utoljára két hete, vasárnap jártunk ott. Szombaton még Neunkirchenben, Ausztriában voltunk egy repülőmodell napon, amikor is elfelejtettem bekenni magam naptejjel. Először egy kb. 1 méteres diófa árnyékában próbáltam menedéket keresni, de annyira alacsony volt, hogy ez leginkább csak ülve sikerült. Majd egy esernyővel igyekeztem menteni a menthetőt. Ennek ellenére pecsenyevörösre égett a hátam, a vállam és persze szétizzadtuk magunkat. Onnan egyenesen Kéthelyre autóztunk, de túl későn érkeztünk ahhoz, hogy csobbanni tudjunk. Másnap reggel szélviharra és 22 fokra ébredtünk, a Balaton parton a földön lapulva feküdtünk és a popcornos állvány mögé bújtunk, hogy ne fagyjunk meg a fürdőruhában.
Persze nyaraltunk is, ezúttal Karintiában, Ausztriában, de erről majd később számolok be Nektek. Inkább egy friss túraélménnyel kezdek. Múlt szombaton az Országos Kéktúra Bakonybél és Zirc közötti szakaszát teljesítettük 8 főből álló kis csapatunkkal. Persze megint kifogtuk a jó időt... Budapesten esett, amikor útnak indultunk az Árpád-hídtól. Az autópályán aztán abbamaradt az eső, de Bakonybélhez közeledve újra eleredt. Bakonybélen a pecsét a Vadszőlő Szálló recepcióján van, itt húzódtunk meg, amíg a két túravezető autót cserélt. (Mindkettővel a célállomásra el, majd onnan egy kocsival vissza.) A recepciós nagyon kedves volt és nem csak velünk, hanem mindenkivel aki betért.
A fogadót elhagyva kereszteztük a főutat, majd elhagytuk a buszfordulót és szinte azonnal az erdőben voltunk. Az út emelkedni kezdett és csakhamar egy árok alakult mellettünk. A hőmérséklet 14-15 fokos volt, az eső hol rákezdett, hol elállt, de ekkor is csöpögött ránk a fákról. Mindennek tetejébe sűrű köd volt, ami a Barátok útjára (1702-ben létesített, Bakonybélt és Pannonhalmát összekötő út) érve kísértetiessé, ugyanakkor meseszerűen széppé varázsolta az erdőt szeptember első napján.
A Kőris-hegy felé bandukolva egyik túratársunk egy geoládát rejtett el az egyik fa tövébe.
A kőris-hegyi pecsételőhelyhez közeledve az erdei út a csúcsra menő autóútba torkollott, majd újra visszabújt a fák közé. Úgy látszik ezt az útépítők figyelmen kívül hagyták, mert az ösvény leágazásánál viszony új állapotú szalagkorlát állja el a túrázók útját... Mindegy, mi egyébként is inkább a betonúton akartuk folytatni a felfelé kapaszkodást, mert velünk tartott gyengénlátó barátunk, Szilárd is, akinek így könnyebb volt a hegymenet, nem mintha nem menne át minden akadályon, amit a természet elé gördít, legyen szó kidőlt fáról, sziklákról vagy csúszós és meredek lejtőről.
A pecsét a Kőris-hegyen található repülésirányító radarállomás előtt, egy oszlopon függött. Ekkor is épp esett, úgyhogy a tinta kissé szétázott a füzetünkben. Innen egy tábla szerint a csúcson lévő Vajda Péter kilátó még 50 méterre volt. Felérve a kilátást ezúttal kevésbé élveztük - a nagy köd miatt nem is másztunk fel rá -, azonban kiváló esőmenedékként szolgált. Itt elköltöttük ebédünket, de nem tartott sokáig a pihenő. Este 8-ra ugyanis már puccba vágva a Margitszigeten volt jelenésem, a sógornőm lánybúcsúján. Úgyhogy a cél az volt, hogy 6-ra hazaérjünk. (Fél 7-re sikerült, de 8 óra 3 perckor már a sziget bejáratánál voltam.)
A hegyről való leereszkedés után viszonylag eseménytelen út következett Borzavárig. Felüdülés volt azonban az utat szegélyező rengeteg szederbokor. Jó időben érkeztünk, már mézédesre értek a bogyók, úgyhogy marokszám szedtük és ettük. Borzavárra a templom mellett kibukkanva 2 óra körül érkeztünk, ami a kitűzött 6 órás hazaérkezést tekintve jó idő volt, viszont a presszó, ahol a kéktúra pecsétet be kellett volna gyűjteni, délután 1 és 3 óra között zárva volt. De a gyakorlott kéktúrázó ettől nem riad meg, hanem becsönget a szemközti panzióba és szerez egy céges bélyegzőt. A Magyar Természetjáró Szövetség ugyanis ezt is elfogadja igazolásként.
Borzavártól már csak néhány kilométer volt Zirc. A város szélén belebotlottunk egy video- és rádiószerviz régi rádiókkal teli kirakatába. Miután csaknem átszeltük a települést, megérkeztünk az utolsó bélyegzőhelyre, a vasútállomásra. Útközben elhaladtunk a ciszterci apátság épülete mellett. A templom éppen felújítás alatt volt, teljesen beállványozva.
Annak ellenére, hogy Budapesten csupán reggel esett az eső és délután már hétágra sütött a nap, mindeközben mi 14 fok körüli időben és ködben túráztunk, kissé erőltetett menetben, hogy időben odaérjek a sógornőm lánybúcsújára, nagyon szép túra volt. Ismét meg kellett állapítanom, hogy a Bakony gyönyörű, és méltatlanul mellőzik sokszor a túranaptárakból.
