Mérgezett Egér

A férjem már-már kezelhetetlennek tűnő Skandinávia-mániában szenved. A tünetek nemrégiben újra felerősödtek és jött a "menjünk Stockholmba" mantra. A svéd fővárosban már jártunk korábban, ezért próbáltam meggyőzni, hogy másik úti célt válasszunk. Olcsó repülőjegyeket nézegettünk a Ryanair honlapján és így merült fel, hogy ha már Észak-Európa, akkor inkább Osloba menjünk. Az elmúlt hétvégét ott töltöttük.

Szombat este szálltunk le a Moss-Rygge repülőtéren. A városba tartva sok-sok alagúton hajtottunk át, a norvégok az európai átlaghoz képest a közúti forgalomnak már sokkal nagyobb hányadát terelték a föld alá. Az utolsó alagútból kibukkanva már a norvég főváros tárult elénk és mivel ott sokáig világos van (ott jártunkkor kb. éjjel fél 12-ig) az este 10 órai időpont ellenére nappali fényben hajtottunk át a belvároson. Osloba érkezve azonnal a szállás felé indultunk, ami kb. 10 percre volt a buszvégállomástól és szinte azonnal ágynak estünk.

A férjem egyik volt kollégája kinn él Osloban, tőle kaptuk a tippet, hogy ha szeretnénk egy kicsit kikacsintani a fővárosból, akkor Drøbakba menjünk. A környék mediterrán kisvárosának tartott helységbe busszal szándékoztunk eljutni, de mivel pont lekéstük az indulást, a következő járatig megnéztük az Operaházat. A norvégok iszonyatosan büszkék erre az épületre, ami mindössze 4 éves, 2008-ban készült el. Különlegessége, hogy a tetőszerkezetét úgy alakították ki, hogy arra fel lehet sétálni, onnan pedig belátni a környéket.

Nos, szerintetek mennyi az esélye annak, hogy a Drøbakba tartó buszt éppen egy magyar sofőr vezeti? Nálunk egyből egy az arány. Jófej volt, szólt nekünk, hogy ne a buszon váltsuk meg a jegyet, mert ott drágább, hanem inkább az automatából. Erre egyébként érdemes figyelni az egész ott tartózkodás alatt! Kólához is így lehet legolcsóbban hozzájutni, de erről majd egy másik bejegyzésben írok.

Drøbak egyik legnagyobb látványossága a Christmas House, azaz a Karácsony Ház. Itt télen-nyáron lehet karácsonyfa díszeket és egyéb ünnepi csecsebecséket vásárolni. Naná, hogy mi is vettünk egyet a fára! Megtettük ezt már korábban is, Salzburgban, ahol szintén van egy bolt, ami az év 365 napján karácsonyi díszeket árul.

Az Oslo-fjord partján fekvő kisváros stranddal is büszkélkedhet, amit keresztül-kasul bejártunk. A partról már látszik az Oscarsborg, egy szigeten álló erőd, Drobak másik látnivalója. Kb. 10 perc alatt jutottunk oda hajón. Körbejártuk az erődöt, majd végigsétáltunk a szigeten, amit egy kis híd köt össze egy szomszédos, még kisebb földdarabbal.

Ott is alaposan szétnéztünk, megmásztuk a sziget közepén magasodó sziklákat, majd a parton megpihentünk a köveken és élveztük a meleg napsugarakat. A levegő hőmérséklete kb. 16 fokos volt, ezzel egy időben Budapesten minden melegrekord megdőlt...

Ahogy odafelé, visszafelé is busszal tettük meg az utat Osloig, de azt már nem a magyar sofőr vezette.

Jól jöhetnek az alábbi infók:

Repülőjegy:
Ryanair, Moss-Rygge repülőtér

Bejutás Osloba:
Rygge-Ekspressen buszjárat, a menetidőt az érkező repülőkhöz igazítják, retúr jegy 270 korona/fő, megvásárolható készpénzzel vagy kártyával a sofőrnél, indulás a repülőtér kijáratánál, érkezés az oslo-i buszállomásra, menetidő kb. 1 óra, www.rygge-ekspressen.no

Szállás:
Anker Hostel, booking.com-on foglalva 600 korona/éj/szoba, büféreggeli 55 korona/fő kb. 20 m-re a hosteltől az Asmar étteremben (érdemes befizetni rá, mert - főleg hétvégén - nehéz normális áron ehető kajához jutni), ágyneműt és törölközőt vinni kell vagy bérelhető 50, illetve 20 korona/db áron, a fürdőszobában nincs bekészítés, a szobák nagyon egyszerűek, a miénkben volt egy kis konyha hűtővel, a környék nem túl bizalom gerjesztő de azért biztonságos, kb. 10 percre a belvárostól, www.ankerhostel.no

Operaház:
A séta a tetőn ingyenes

Busz Drøbakba:
541-es busz, indulás kb. félóránként a Fred Olsens Gate-ről (a vonatállomás közelében), a jegyet az automatából vegyük meg, mert olcsóbb mint a sofőrnél, az automata csak készpénzt fogad el és 70 korona/fő az egy útra szóló jegy

Hajó Oscarsborgba:
Indulás a kikötőből, a retúr jegy ára 90 korona/fő. Az erőd ingyenesen látogatható.

Túrázni mindig kocsival megyünk. Méghozzá kettővel! Ez a mai üzemanyag árak mellett horror módon hangozhat. Viszont a két kocsit igyekszünk mindig megtölteni, ami összesen tíz embert jelent. Ha két teljes tankot és két autópályamatricát számolunk, az kb. 50 000 Ft-ot tesz ki. Ha ezt elosztjuk a 10 emberrel, akkor kb. 5000 Ft/fő-re jön ki a végösszeg. És ebből az ország legtávolabbi sarkába, mondjuk Hollóházára is eljutunk, majd onnan haza. Az utazási idő pedig kb. 3 és fél óra.

Gyors utánanézés és számolás után Budapestről a legrövidebb út vonattal Sátoraljaújhelyig, majd onnan busszal Hollóházáig 5 és fél órát vesz igénybe, a teljesárú jegy pedig 5600 Ft-ba kerül. Közvetlen vonatjárat Budapestről Hollóházára nincsen, de busz igen, amivel röpke 11 és fél óra alatt már ott is lehetünk mintegy 8000 Ft árán...

Na és miként oldjuk meg a két kocsival azt, hogy máshonnan indul és máshol ér véget a túra? Két kocsival érkezünk Hollóházára, ahol mindenki kiszáll. A két sofőr a két kocsival átmegy a túra végpontjára, ezesetben Bózsvára. Mi addig a helyi kocsmában megisszuk a reggeli gyorsítót... Az egyik autó Bózsván marad, a másikkal mindkét sofőr visszajön Hollóházára. Majd a túra végállomására érve ugyanez visszafelé.

...Vagy vége, ha úgy tetszik. Hétvégén a Zempléni-hegységben jártunk. Az Országos Kéktúra (OKT) útvonal legutolsó, más szemszögből nézve legelső szakaszát teljesítettük Hollóházától Bózsváig. Hét főből álló csapatunkkal először a hollóházi katolikus templomot kerestük fel, amely olyan neves művészek keze nyomát is őrzi, mint Szász Endre festőművész vagy Kovács Margit keramikus. A helységhez illően a templomhoz felvezető kálvária stációi is porcelánból készültek.

Hollóházán található az Országos Kéktúra keleti végpontja, amit egy emlékmű és egy oszlop jelez. Utóbbi egyik oldalán a 0 km, másik oldalán az 1128 km felirat szerepel. Szerintem ez Magyarország legtöbbet fotózott kilométerköve...

Az első pecsétet a Porcelángyár portáján gyűjtöttük be az OKT igazoló füzetbe, majd elindultunk a 7 km-re fekvő Bodó-rétre. Gyönyörű erdők és magasra nőtt fűvel borított rétek váltották egymást különösebb látnivaló nélkül. A Bodó-réten a Panoráma büfé kerítésén lógott a második pecsét. Innen hamar tovább indultunk a túra legmagasabb pontjára, a Nagy-Milicre (893 m). A kiváló, mondhatni osztrák minőségű ösvényt követve nemsokára szembetaláltuk magunkat az első magyar-szlovák határkővel.

A Kéktúra atlasz még kedvesen felhívja a figyelmünket: "Feltétlenül figyeljünk arra, hogy a határon túlra ne lépjünk!!!". De ennek a mondatnak ma már nincs nagy jelentősége.

Innen - végig a határvonalat követve - még kb. negyed óra járásra volt a Nagy-Milic csúcsa. A hegytetőt egy obeliszkre hajazó betonoszlop jelzi, szlovák zászlóval, szlovák területen.

A körülötte elterülő kis rét közepén egy fa tábla állt, rajta egy papírcetlivel és egy idézettel: "Ezen az útvonalon végig gyalogolva, szeretnénk bemutatni ezeknek a tájaknak a szépségeit, szeretnénk beszélni a természetjárásról, örömeiről, gondjairól, egyszóval erről szól most kezdődő filmsorozatunk. És hogy miért éppen ezt a formáját választottuk a film készítéséhez? Mert bevalljuk most nem csak filmet szeretnénk készíteni, hanem szeretnénk ha minél több embernek kedvet tudnánk csinálni ezáltal az országjáráshoz, a természetjáráshoz, a túrázáshoz." A szavak Rockenbauer Pál Másfélmillió lépés Magyarországon című, mára kultikussá vált dokumentumfilm sorozatának kezdő mondatai. A cetli kihelyezésének apropója pedig, hogy a stáb itt sátorozott mielőtt anno útnak indultak az 1128 km-es távnak.

A Nagy-Milicről sajnos nincs kilátás a környékre, úgyhogy egy gyors ebédet követően tovább is álltunk. Meredeken ereszkedni kezdtünk, de utunkat pár száz méter után megszakítottuk, hogy egy kicsit letérve az ösvényről, a távolból megcsodáljuk a következő úti célunkat: Füzért és a fölé magasodó várat.

A hosszú lejtő végén a Vár-forrásból ittunk egy kicsit, majd kisvártatva kibukkantunk a füzéri vár parkolójában és máris előttünk magasodott a várhegy. Legnagyobb sajnálatomra nem mentünk fel, mert egyrészt időhiánnyal küzdöttünk, másrészt épp eleredni készült az eső. Így hát egyből a faluba mentünk. A pecsételő hely az italboltban volt, de előtte elkértük a kulcsot az Árpád út 26. szám alatt, hogy megnézzük a református templomot, aminek festett fakazettás mennyezetére nagyon kíváncsi voltam.

A templom kulcsát őrző néni tanácsára aztán a tájházba is ellátogattunk, amihez egy másik háznál kellett a kulcsot elkérni. Ezt is megérte megnézni.

Ezután megszereztük az aznapi harmadik pecsétet is az előbb említett italboltban, ahol viccesre vették a nyitva tartást.

Egy kis pihenő után indultunk tovább Füzérkomlós felé. Az út nyílt terepen, a Komlósi-völgyön át vezetett, előttünk hegyek, mögöttünk a füzéri vár. Lenyűgöző látvány volt, ami kilométerről kilométerre meghódította a szívemet és a második helyre szorította az eddig abszolút dobogós Bükk-hegységet. Azt mondom, hogy ha itthon igazán szép hegyvidéki tájat szeretnétek látni, akkor irány a Zemplén-hegység! Még azt is meg merem kockáztatni, hogy néha Ausztriához hasonlóan gyönyörű, pedig az Alpokot nehéz megverni.

Füzérkomlóson keresztülhaladva eléggé elhanyagolt ösvényen folytatódott az út a Nyíri-patak völgyében, majd jobb híján egy fiatal kukoricás szélén, aminek a vége egy betonútba torkollott. Ez vezetett be végül Bózsvára, a végállomásunkra. Az utunkba eső nyomós kútnál még ittunk, mosakodtunk, aztán célba vettük a Faluházat. Az utolsó pecsét is belekerült a Kéktúra füzetbe. Összesen 24,9 km-t tettünk meg.

Második nap Ybbs-et céloztuk meg. Ugye mondanom sem kell, hogy keserves élmény volt újra nyeregbe szállni? A térkép szerint oda-vissza kb. 30 km-es távra számíthattunk. Nos, már Melknél szembesültünk az itiner hibájával. Az apátságot elérve ugyanis egy táblán ez állt: Ybbs 30 km. Kicsit kellemetlenül érintett minket a hír, de annyira nem, hogy feladjuk. Úgyhogy tovább tekertünk.

Melkben egy kis hídon vezetett át a 6-os számú európai kerékpárút, ami egy szigetre vitt minket. A térkép szerint nem sokkal ezután a vízerőmű gátján kellett volna áttekernünk, de ezt tehermentesítették a bicikli- és gyalogosforgalomtól. Így jó hosszan tekertünk még a Duna közepén húzódó szárazföldön. Pihenéskor visszanézve szépen látszódott a melki apátság épülete.

Folytatva az utat pedig egy vízisikló állta utunkat, úgy gondolta jó ötlet a kerékpárút kellős közepén napozni egy kicsit.

Végül Pöchlarnnál keltünk át a Dunán egy hídon. A túlparton egy eszméletlen jópofa lehajtó várt minket. Mint egy parkolóház köralakú kijárata, körbe-körbe gurultunk lefelé. Nagyon nagy feeling volt!

Ezután még sok-sok kilométer következett végig a Duna-parton. Hősiesen küzdöttünk a fájdalommal a hátsónkban és a lábunkban. A felhők is gyülekezőt tartottak, de az esőt végül szerencsére megúsztuk. Mikor elértük a Duna kanyarulatát, már könyörögtünk az Ybbs határát jelző tábláért.

Éhesek is voltunk már, a férjem majdnem fel is adta egy étterem láttán a harcot. Ezután jött még egy nagy kihívás: egy hatalmas kaptató fel a hídra. Minden akaraterőmre szükség volt ahhoz, hogy nyeregben maradjak és feltekerjek a hegyre, ne pedig feltoljam a bringát. Leírhatatlan volt az öröm, mikor végre átkeltünk a Dunán és megérkeztünk Ybbs-be. Gyorsan kerestünk egy éttermet még mielőtt a városközpontba értünk volna. Egy kis olasz ristorantéra bukkantunk, kellemes kerthelyiséggel. Na jó, ez némi túlzás, egy elkerített részen néhány asztal és szék állt a betonon, mellettünk közút és parkoló. De legalább a biciklit letámaszthattuk a közelben, úgy, hogy ráláttunk. A kaja nem csak szemet gyönyörködtető, de isteni finom is volt. Vagy csak túl éhesek voltunk! De neeeem, nem hiszem, hogy ez volt az oka! :)

Nem sok időt töltöttünk Ybbs-ben, de addig sem ültünk a biciklin, inkább toltuk. Vasárnap volt és a város nagyon kihalt, hiányzott a tegnapi krems-i hangulat. Azért a biciklimúzeumhoz elzarándokoltunk, bár be nem mentünk. Az előtte lévő multifunkciós önkiszolgáló bicikliszerviz viszont megérdemli, hogy megemlékezzek róla.

"Lóra" és irány vissza a kempingbe. Egyre többször álltunk meg útközben, már nem tudtam hogy üljek a bicajon. Igazából egyetlen rossz dolgot tudok említeni az osztrák bicikliutakkal kapcsolatban. Mivel ez volt az első kerékpározásunk a szomszédoknál, arra gondoltam, hogy biztos úton-útfélen van kút, ahol friss vizet lehet tölteni a kulacsba és WC. Hát nagyot tévedtem és egy kicsit csalódtam is. Kút még csak-csak volt, bár talán kettőt vagy hármat számoltam a két nap alatt, de WC egy sem. Visszafelé Pöchlarnnál ez nem kis gondot okozott nekem. Már a város előtt jelezte a tábla, hogy biciklis pihenő következik, gondoltam szuper, akkor itt elintézem amit kell. A pihenő tényleg ott volt, szép, füves, padokkal és asztalokkal, na meg vízvételi lehetőséggel felszerelve. De WC, az bizony sehol. A távolban egy épületen azonban megláttam egy "i" betűt és egy nyitott bejárati ajtót. Az "i" egyenlő információ, a nyitott ajtóból pedig feltételeztem, hogy ott biztos van mosdó is. A feltételezés jó volt, csak egy kiállítási teremben lyukadtam ki. Az osztrákok mentségére legyen mondva, hogy nagyon kedvesen útba igazítottak és hagyták, hogy meglátogassam a mellékhelyiséget. A lelkiismeretem megnyugtatására fél eurót behelyeztem a mosdókagyló mellé kirakott perselybe.

Késő délutánra értünk vissza Melkbe, amikor már kicsit ferdén süt a nap. Az esőfelhőktől sötétkékre színezett éggel gyönyörű kontrasztot alkotott a fény, úgyhogy csodálatos képeket lehetett készíteni az apátságról.

Már csak 4 km választott el minket attól, hogy végleg leszállhassunk a bicikliről. A kempingbe visszaérve gyorsan le is pattantunk a nyeregből. A végeredmény 66 km volt aznap, így a két nap alatt összesen 140 km-t tekertünk le. Jó néhány napig nem vágytunk újra bicajra ülni... Vacsora után még tettünk egy rövid kis sétát. A kemping szélén, a Duna-parton egy kis beton ösvényen egészen a schönbüheli kastély lábáig el tudtunk menni, onnan pedig egy autóúton felmentünk a bejáratig. Bemenni sajnos nem lehet, mert a vár magántulajdonban van!

Másnap reggel indulnunk kellett haza. A csomagolás és sátorbontás után kijelentkeztünk a kempingből és kiegyenlítettük a számlát. Kettőnkre, a sátorra és az autóra, három éjszakára 60 eurót fizettünk. Ez kb. 20 000 Ft-ot jelent, ami éjszakánként kb. 6500-7000 Ft-nak felel meg a jelenleg érvényes árfolyam mellett.

Jó kis hosszúhétvége volt. Azt hiszem az osztrák Duna völgyében sem most jártunk utoljára...

 A pünkösd hétvége általában az év első sátras kiruccanásának ideje számunkra. Ilyenkor a kedvenc helyünkre, Kaumbergbe megyünk. Ez a picike falu Alsó-Ausztriában található, Bécstől mindössze 50 km-re nyugatra. De most nem erről fogok írni, mert valami újra vágytam.

Mostanában rá vagyok kattanva a biciklire, úgyhogy gondoltam egyet és javasoltam, hogy vegyük az irányt inkább a Duna felé és kerékpározzunk. Némi győzködés után a Duna-parti kerekezés a férjemnél is győzött Kaumberggel szemben. Az autó tetejére szerelhető biciklitartót megkaptuk kölcsönbe a férjem egyik kollégájától. Így már semmi nem állhatott az utunkba.

Következett a kemping keresés. Az Utazás kiállításon az Osztrák Idegenforgalmi Hivataltól pár éve rendeltem egy füzetet a Donauradweg-ről, azaz a Duna menti kerékpárútról. Ezúttal ez volt a mankóm, mert ebben részletes térképekkel benne van az útvonal és az érintett városok szálláslehetőségei és látnivalói. A választás Melk környékére esett, innen egyik nap Krems, másik nap Ybbs felé terveztük a biciklizést. A kempingek választásánál nagyon jó szűrő a weboldal. A rendezett, információban és képekben gazdag honlapokkal foglalkoztam csak, így mindössze egy darab kemping maradt fenn a szűrőn, a Camping Stumpfer Schönbühelben. A weboldalukon előzetes foglalást kértek, ezt meg is tettem e-mailben, amire másnap meg is jött a válasz. Előre jeleztem, hogy későn fogunk érkezni, ezt így illik.

Hogy spóroljunk a szabadsággal, pénteken munka után, 17 órakor indultunk. Az internetes útvonaltervező 3 óra 45 perces menetidőt jósolt. A gyorsabb haladás érdekében itthon és Ausztriában is autópályán mentünk. Útközben megálltunk a parndorfi Merkurban. Miután a férjem felvásárolta a kínai leves készletüket, már indultunk is tovább. Az előzetes tervekhez képest fél órával hamarabb, este fél 10-kor megérkeztünk a kempingbe, ahol épp kerti mulatság volt élő zenével. A recepciós megmutatta hová állíthatjuk fel a sátrunkat, amit így zenei kíséret mellett és a sötét miatt fejlámpában abszolváltunk. Azután becsekkoltunk, mert náluk így szokás: először helyezkedj el kényelmesen, aztán jöhet a papírmunka.

Másnap reggel végre nappali világosságnál is megnézhettük hol is vagyunk. A Duna tőlünk kb. 10 méterre folyt és a partjára kiállva, alig pár száz méter távolságban egy meseszép kastély állt.

Reggeli után levarázsoltuk a bicikliket a kocsiról, bepakoltuk a hátizsákunkat, bekentük magunkat napvédő krémmel, sapkát nyomtunk a fejünkbe és elindultunk Krems felé. A térkép szerint ez egy elég húzós szakasz, legalábbis a távolságot illetően, mert szintemelkedés az nem nagyon van. Oda-vissza 70 km-t terveztünk tekerni. Ez előtt 50 volt a legtöbb amit megtettünk, úgyhogy számunkra is kihívás volt. A 6-os számú európai kerékpárútvonalat követtük mindkét napon, ami rendkívül jól kitáblázott. Egy helyen volt egy kis elterelés, de ott sem nagyon lehetett eltévedni. Az út nagyon kellemes, erdős és szinte végig közvetlenül a Duna partján halad. Persze igazi bicikliútról van szó, nem a közútra ráterelve vagy abból sárga vonallal leválasztva, hanem külön, csak és kizárólag nekünk, kétkeréken utazóknak építették.

Útközben több települést is érintettünk és rengeteg várat láttunk. Aggstein,

Hinterhaus (a Duna túloldalán),

Dürnstein (a Duna túloldalán).

Ezt a részt Wachaunak nevezik és a világörökség részét képezi. Legnagyobb értékük - a szőlő és az abból készített bor mellett - a sárgabarack. Mindent készítenek belőle: lekvárt, pálinkát, krémlikőrt, ivólét, chutney-t és még folytathatnám a sort.

A Dunán Mauternnél keltünk át a hídon.

És innentől már Kremsben voltunk. Délután fél 3-ra járt az idő. Bebicikliztünk az óvárosba és leparkoltuk a járgányainkat egy mellékutcában lévő kerékpártárolóba. Jó érzés volt nem aggódni azon, hogy mire visszamegyünk, nem lesz ott a bicaj. Azért lelakatoltuk a kétkerekűeket, de egy percig sem gondoltam, hogy bárki elvinné. Sétálgattunk egy kicsit a főutcán, fagyiztunk egyet és negyed 5 körül elindultunk hazafelé.

Hazafelé már keservesebb volt, fájt a lábunk, a hátsónk. A nap is ment lefelé, úgyhogy kevesebbszer álltunk meg. Pedig gyönyörű helyeken mentünk keresztül. Középkori hangulatú kis falvak, tele élettel, emberekkel, kirakodóvásárral, persze minden portéka sárgabarackból. Mindegyik hely megérne egy egész napos kirándulást és alapos felfedezést. Az első ilyen gyöngyszem Dürnstein volt, ahol egy tábla figyelmeztetett arra, hogy szálljunk le a bicikliről. Érthető volt, hiszen csak úgy hömpölyögtek a turisták a faluban. Imádtam azt a hangulatot!

Spitzben tartottunk egy hosszabb pihenőt, ittunk, üldögéltünk egy kicsit.

Aztán folytattuk az utat a gyönyörű, teraszosan művelt hegyek között. Kimondhatatlan boldogság volt megpillantani a hidat Emmersdorfnál, amin visszajutottunk a Duna túlpartjára. Azért, hogy biztos legyen az izomláz, még egy jó kis emelkedőt kellett megmászni a hídra felfelé, jutalmul viszont hatalmas lejtőn gurulhattunk lefelé a túloldalon. Innen már tényleg csak pár kilométer választott el minket a kempingtől, ahová este fél 9-kor gurultunk be. Az össztáv 73 km volt.

Folyt. köv.